Napi idézet :D

2012. október 29., hétfő

8. fejezet - Pentras


Sziasztok..... Tudom teli van hibákkal.. de mégis jobb mint a semmi... Nagyon sajnálom a késést... és lehet hogy megint előre nem látható ideig nem jelentkezek, gép és tanulás hiánya miatt..


Jó olvasást, véleményeteket várom puszi <3


Pentras


Sophia vett egy nagy levegőt, és lehunyta a szemét. Tudta, hogy fájdalmas lesz neki ezt felidézni, de azzal is tisztában volt, hogy majd egyszer ezt a történetet is el kell mesélnie a fiúnak, ahogy a saját történetét is. De azt jobban szerette volna egy kisit később, mikor már mindketten készen állnak rá.
-       A birodalom és a Varázslat Világának történelme hosszú, hosszú éveken keresztül egy volt. Sárkányföld egyike volt a három megalakult hatalmas birodalmaknak, még az Ősidő elején. De mindenki tudta, hogy ő a legerősebb, és a népéből igazi vezetők kerülhetnek ki. Hisz a tündék és boszorkányok nemzetsége semmit sem ért a hatalmas szárnyas lények  ellen. Míg a törpék, és óriások már komolyabb ellenfélnek számítottak számunkra. De ők a széthúzássukkal elintézték, hogy ne legyen közük a világban történtekhez.  A három birodalom Pentras, Mirana és Demoria. A világ alapja. Jó idő volt, nem törtek ki háboruk és nélkülőzés sem volt. Mindenkinek volt munkája és elég pénze ahhoz, hogy megvegye maga számára a szükséges javakat. A Pentuo család ekkor került hatalomra Pentrasban. És talán a múltat visszanézve ezek voltak a legjobb idők. De a mi baridalmaink mellett volt egy aprócska ország Firtuna, a sötétség és sokak szerint a szerencse birodalma. Már sokan mentek el oda, és akik visszatértek sok mindent mondtak róla. De két dologban egyetértetek. Az a hely a legsötétebb és a leggonoszabb hely a világon, de nagyon hamar meg tudsz gazdagodni. Én valamikor ilyentájt a békeidőkben születhettem meg. Hmmm, mennyi is? Kürölbelül 5000 évvel ezelőtt. – a lány itt egy pillanatra elhallgatott. De régóta van már életben. Ötezer év, bizony sok idő. És mennyit szenvedett ez alatt az idő alatt. De szerencsére voltak boldog időszakok is. Várt még pár másodpercet, míg a fiú megemsészti a nagy számot, majd újra fojtatta. – Alig háromszáz év múlva tört ki a Nagy Háború. És ekkor bomlott minden két felé. Mi sokáig próbáltunk valami békés kiútat keresni a háborúból, de az egyre jobban előretörő sereg ráébresztett arra, hogy ez már túl késő. De apám, az akkori vezető, nem szeretett volna háborút. Főleg nem így hogy a háborút végülis mi robbantottuk ki. A hangulat és a készűlődés már hónapok óta érezhető volt, de senki sem lépett. Kellett valami ok. Aztán, mikor a mi határainkon belül elkaptak és megkínoztak egy Firtunából szármezó kémet kitört a háború. Két nagy szövetség alakult meg. A Világ szövetsége, akik a sárkányok, pontosabban a mi oldalunkon harcoltak. Tündék, boszorkányok, alakváltók, tündérek és a többi tiszta lelkű lény. Ekkor alakult meg a Tanács is. Ez a hálozat, szövetkezés, csoportosulás kötött minket össze. Itt beszélték meg a haditerveket, és még pár ilyen  fontos dolgot. És a velünk szemben állók a Márvány szövetségesei, a törpök, orkok, óriások, árnyak, a gonosz lélekkel rendelkezők. Apám a döntése után pár nappal háborúba vonult. Azon az estén, mikor elbúcsúzott tőlünk látttam őt utoljára élve. Már hatvan éve tartott a háború, amikor megszületett az öcsém. Tudtam, hogy csak a féltestvérem, mer ez alatt az idő alatt apám egyszer sem utazott haza. Anyámat megvettettem ezért a tettéért. Hogy ilyen időkben képes volt apámat hátba támadni, de a tesstvéremet szerettem. Mindenél jobban. Ő volt a szín, ami bearanyozta az életem. Aztán újabb harminc év telt el háborúzással, és ezalatt az öcsém felcseperedett, és én közelítettem a négyszázhoz. Ekkor érkezett a hír, hogy apámat megölték. Hátba támadták. Ez volt az első alkalom mikor a szívem összetört, és a második mikor a tetteimet nem én vezéreltem. – mindig emlékezni fog arra a napra. Ahogy a hírnököt férre löki, majd kirohan az ajtón. A szeméből patakozik a sok vérvörös könnycsepp, de ő nem foglakozott ezzel. Futott, és futott. El akart meneküln a z igazság elől, de az nem engedte meg neki. Mindig és mindig utolérte, és belülről emésztette. Végül egy hatalmas fa alatt állt meg, és leheveredett annak a tövében, Két óra múlva született meg az a döntés, hogy bevonul a háborúba. Csak a véletlennek köszönhette, hogy összetalálkozott a fiúval, az apja helyetesével. De az biztos, hogyha akkor mindketten külön mentek volna ez a háború teljesen máshogy végződött volna. – A harcból visszavonulás lett, a sereg összeesett apám vezetése nélkül, és az ellenség egyre közelebb kerüt a birodalom szívéhez. Tudtam, hogyha Sárkányvár, a főváros elesik nincs esélyünk győzni. És ezt tudta Gruiso is, az ellenséges had vezére. Andreassal, az új hadvezérrel egyszerre indultunk utnak. Mind ketten reménykedtünk az Isteni segítségben. Ami meg is érkezett. Egy sárkányharcos formájában. Az én formámban. Titokban harcoltam, titokban követtem sereg minden lépéset és titokban szerveztünk Andreassal megbeszéléseket. – a lány még emlékezett arra, hogy nem csak ezek fojtak titokban, a köztük kialakult igazi kapcsolat is titokban fojt kettejük kérésére. Az éjszakai megbeszélésekközelsem csak a háborúról szóltak. De nem bánták, hisz mindkettejüknel ez adott erőt a háborúban. De mikor vége lett, és a férfi megtudta, hogy a lány el akar szökni mindenek vége lett. Andreas nem támogatta a lány menekülési  tervét, így a kapcsolat véget ért, de azért barátságban és egy izgalmas éjszakával búcsúztak egymástól talán örökre. – Így az ellentámadás új lendületet vett. Volt aki összefogja a sereget, és ott volt Andreas, aki nagyon jó vezető volt és biztos kézzel irányitott, és ott voltam én a kiválasztott, az Ősi Erő birtokosa. Így újabb tíz évnyi harc után végül Firtuna megadta magát. Ekkor lett a Varázslat világa így felosztva. Hat birodalomra. A világ közepén, és a leghatalmasabb birodalomnak megmaradt Pentras, de azonkívül semmi sem volt a régi. Mindegyik orszáh elvesztette régi csillogásást. A száz év hosszú idő. Mindenkit megviselt. Így újra indultak az építkezések, és újabb száz év elteltével minden a régi fényében csillogot. De én ezt már nem láttam, mivel a háború végével, négyszáz évesen elszöktem abból a világból. Ide az emberek közé. És megtaláltam a boldogságot, a lovasom. De ezt is tönkertették. De ez már egy másik történet. – a saját története – Ami egy kicsivel hoszabb terejedelmű, mint ami az időnkbe belefér. Már így is túl régóta vagyok itt. Rég elkellett volna indulunk. – Sophia a mesélés közben többször kisebb-nagyobb szünetetket tartott. A könnyebb emésztés és saját maga miatt. Bár a történet happy endnek tűnik közel sem volt az. A népét gíőzelemre vezette, de a csatát Gruiso nyerte meg. Hisz sikerült a terve, teljesen összetörte Sophiát. Annyira, hogy az elmenekült. Azóta a lány már százezerszer megbántta, hogy elszökött, és tudta, hogy hallgatnia kellett volna Andreasra, mivel az ő érvei valósak voltak, nem úgy mint a lányé. Sophiának már egyedül a honvágya és a remény maradt. A remény, hogy mikor lesz elég bátorsága, hogy viszatérjen, akkor a népe is visszafogadja, és ne ítélje el. Chase pár percig nem szólalt meg. Sophia azt hitte, hogy próbálja feldolgozni az imént hallottakat, pedig az igazság ennél sokkal egyszerűbb volt. Chase a társa arcát nézte, és próbált valamit kiolvasni a vonásaiból. Sikertelenül. Végül egy kicsit erősebben magához szorította, majd nyomott egy csókot a lány hajába.
-       Jól vagy? – kérdezte érdeklődve, és megpróbálta a csevegő hangot megütni.
-       Igen – bólintott a lány egy perces hallgatás után.
-       Akkor jó. Amúgy a te életed csak harcból állt? – kérdezte a fiú elképedve, mire a lány felnevetett.
-       Igen. Harcból, vérből, fájdalomból és gyilkolásból. De én így érzem jól magam, hisz harcosnak születtem.
-       Jó de akkoris. Nem fáradtál már bele?
-       Nem. Engem ez éltet. A harc.
-       Minden sárkány ennyire… ennyire harcias?
-       Nem. A legtöbben nyugodtak és bölcsek. Az egyik legnyugodtabb nép vagyunk, békeszertőek, hűségesek és kitartóak. De hogy mondjak valami rosszat is nagyon makacsok, büszkék és önfejűek vagyunk.
-       Mint egy öreg kutya – mondta Chase, mire Sophia szúrosan felnézett rá.
-       Nem vagyunk kutyák! – jelentette ki, majd kibontakozott a fiú öleléséből és elindult a fürdő felé. Mikor fél uton járt a fiú elkapta a kezét és visszahúzta magához.
-       Megsértődtél? – kérdezte közel hajolva Sophia ajkaihoz.
-       Igen – mosolyodott el a lány halványan, miköözben a telt csillogó ajkakat figyelte és azt kívánta bárcsak végre megcsókolná a fiú.
-       Bocsánat – mondta Chase.
-       Elfogadva – bólintott, majd lábújhegyre állva megcsókolta a fiút. Pár perc múlva eltávolodtak egymástól és a lány is végre eljutott a fürdőbe.
Chase az ablakhoz sétált, majd kinézett rajta. Gyönyörű volt az alkony, ahogy vörösre festette az égalját, és ahogy a nap eltűnt a fák mellett. De a fiú nem ezt látta, ő most nem a szépségét látta ennek a tájnak, hanem egy más világot. Tudta, hogy az embereknek az a nap vége, de egy más világ csak most ébredezik, hogy vannak akik most éppen a reggelijüket fogyasztják. Elképzelte Sophiát is, ahogy ot ál egy állat teteme felett és a húsát szaggatja ki erős fogaival. Ijesztő volt a kép, de a fiú nem gélt tőle. Nem tudott tőle félni. Tudja jól hogy a lány kegyetlen, de nem lenne képes Chaset bántani. Vagyis reméli.
Sophia ahogy kilépett a fürdőből egyből észrevette az ablak mellett álló fiút. Tudta hogy valami nincs rendben. Arca elkomolyodott és a gyönyörű zöld szemévől sütött a fájdalom. A lány nem tudta, hogy mi baja lehetett, de annyit sejtett, hogy neki köze van a fiú gondjaihoz. Mióta megjelent itt, azóta mindenkire csak a bajt hozta. Először Golgi, utána a rosszul léte, majd Eyedis, most meg ez is. A fiú mindent maga mögött szeretne hagyni, csak azért hogy vele legyen. Egy lépéssel a fiú elé lépett majd nekidőlt a mellkasának és együtt szemlélték a naplementét.
-        Sajnálom – szólalt meg Sophia halkan.
-        Mit? – kérdezte a fiú elkerekedett szemekkel, mivel fogalma sem volt róla, hogy mire érti a társa.
-        Hogy belerángattalak ebbe. Nem lett volna szabad ide jönnöm.
-        Sophia, figyelj – megragadta a két vállánál fogva és maga felé fordította. Szerette volna látni a szemeit. – Nem TE rángattál bele. Az ÉN döntésem volt.
-        De…
-        Nincs de. Fogadd el, hogy veled tartok. Ha akarod, ha nem – mondta határozottan.
-        Chase… - kezdett volna el ellenkezni a lány, de végül nem fojtatta a mondatot. El kellett fogadni, hogy most már nincs egyedül, és hozzá kell szokni ehhez. Mikor utoljára segítő jobbot nyújtottak neki, nem fogadta el, és vesztett. Nem fogja még egyszer elrontani. Ezt most nem. Ahhoz ez a kapcsolat túl jó… Szüksége van a fiúra.
-        Jól döntöttél – suttogta a fiú, aki eddig a lány szemeit nézte. Ki tudta olvasni a döntését, mert megcsillant benne egy határozott fény, a makacsság és felgyúlt benne a boldogság és a társ utáni vágyakozás és a küzdeni akarás.
-        Induljunk! – mondta a lány, majd az ágyra ledobott táskához sétált és felemelte. Chase hamar felzárkózott a lány mellé, majd az ujjaikat összekulcsolva léptek ki a házból. A kapu előtt ott állt Sophia fekete kocsija. Mindketten bepattantak a kocsiba, a táska pedig bekerült a csomagtartóba. Sophia elindította a motort, majd még mielőtt kihajtott volna az utcából visszanézett a házra. A házra mely eddig vendégül látta.
Miközben a házat nézte, a gyors szemlélődés alatt feltűnt neki valami furcsa. A ház előtti egyik bókórból egy hosszú vörös gyík bújt elő. Nagyobb volt mint akármelyik gyík amitt eddig látott, és ami a legfurcsább volt, hogy a hátáról kettő csökevényes szárnyacska nőtt ki. A lány hamar összerakta a részleteket, és magában elmosolyodott. „Lebuktál” Gondolta Sophia, majd a gázra taposott, és hátat fordított a ffurcsa gyíknak.

„Sorneth, Sorneth! Mit tervezel?” Csóválta meg a fejét egy férfi, aki egy közeli utcacskában rejtőzött. „Tudom, hogy észrevettél, de min töröd az eszed? Valamit nagyon el akarsz előlem titkolni! De nem fog sikerülni!” A férfi előtt egy hatalmas üveggömb lebegett, abból nézte végig, ahogy a lány elhajt.  Magas volt, de az alakját egy fekete köpeny takarta. Úgyanolyan köpeny, mint amilyen a lányon volt a megérkezése napján. „Ne aggódj drága,  nem tudsz előlem meggszökni!” Gondolta, majd felnevetett. Nem volt gonosz nevetése, olyan semmilyen, talán egy kicsit vidám volt. A férfinek a kisugárzása sem volt ijesztő, mégis minden lény eltűnt a közeléből. Talán megijedtek a belőle áradó energiáktól.
Az utcasarkon befordul a vörös szárnyas gyík, majd miután a férfi lehajolt érte felmászott annak vállára és kényelmesen elhelyezkedett.
-        Elégedett az uram? – kérdezte sziszegve, ki-kibukkanó fekete villás nyelvvel.
-        Igen. Jó munkát végezil Millary – vakargatta meg a gyík fejét a köpenyes ember. Majd vett egy nagy levegőt, és megfordult. Lépései kopogtak az utca macskakövein, de a férfi nem foglalkozott vele. Kisétált Az utcából, majd kilépett egy forgalmasabb útra.  A szél felerősödött, majd lefújta a csuklyát a férfi fejéről, így feltűnt gyönyörű arca. Szőke hajába bele-bele kapott a szél, és cibálva játszadozott a selymes tincsekkel. Mélybarna szemeit egy pillanatra lehunyta, mikor megérezte az arcába fújó hideg szellőt. Majd kinyitotta és fellángolt benne valami. Valami megmagyarázhatatlan, leírhatatlan láng. Úgy tűnt, mintha tűz emésztené a tekintetét. Gyönyörű íves ajkait egy vonallá préselte, de a következő pillanatban már mosolyra húzódott a szája két széle. Így kibukkantak ajkai alól a hegyes szemfogai. Arcát még egy pillanatig a szélbe fordított, majd egy újabb sóhaj következett. Felemelte a kezét, majd óvatosan végigsimított a bal orcáját átszelő forradáson. „Itt az idő!”

2012. augusztus 26., vasárnap

Sajnálom....

Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálo, sajnálom, sajnálom... és képzeljetek ide még vagy ezer sajnálomot....... Mer tényleg nagyon sajnálom.... de uj fejezettel nem tudok még jönni... megírva megvan, de még nem volt tul sok időm átnézni.... volt egy két hetes kihagyásom, mert külföldön voltam, utánna meg anyuval voltunk itt ott... és egyszerűen mikor időm lett volna rá, már tul fáradt voltam hozzá.... de Ígérem, sietek vele... rettentően.... és még egyszer sajnálom. remélem megbocsájtotok.... mert én szörnyen haragszok magamra..... na pusszancs

2012. július 16., hétfő

7. fejezet - Előkészülés


Na gyerekek, megérkeztem :DDD Elég sok időbe tartott, míg rávettem magam az átnézésére, de végül megszültem. Végre kiderül az a bizonyos döntés, és most talán egy kicsivel lazább fejezetet hoztam. És előre szólok hogy most pár fejezetig egy kicsit békén hagyom őket, de utánna már jön a drága Tanácsunk :DDD Na akkor befogtam és jó olvasást :DDD
Puszi AR

Előkészülés




Sophia nem volt biztos a döntésében, de tudta valamit tenni kell. Most hogy a Josephéket elküldte a fenébe, nem szívesen maradt volna itt, de a barátait sem szerette volna most itt hagyni. Másodpercek álltak csak rendelkezésére, hogy döntsön. És ő döntött. Nem biztos, hogy jól, de az ő döntösé volt. A napokban úgyis honvágya volt, és érezte, hogy valami nincs rendben. Így egyszerű volt a választás. Már csak a többieknek kell ezt elmondani. Biztos nem fognak örülni, sőt elég mérgesek lesznek, de el kell fogadniuk, mert az ő döntése. Lehunyta a szemét, majd megidézte a szárnyát. Pár percig még csöndben álldogállt, majd kinyította a szemét és a csöndben várakozó barátaira nézett. Tekintete megakadt Chasen, és végül rajta is maradt. Tényleg megszerette őt ezalatt a kevés idő alatt. Vett egy nagy levegőt, majd belekezdett.
-       Elmegyek – mondta halkan, mire a többiek felcsattantak. Egyedül Chase maradt csöndben, és fogva tartotta a lány tekintetét. Némán beszélgettek.
-       Hogy mi!? – kiáltotta hisztérikusan Tiffany.
-       Elmegyek – ismételte meg Sorneth. Most határozotabban, bátrabban.
-       Rendben. Gondolom egy kicsit akarsz pihenni ezek után. Ha kell megszervezem az útat. Meddig leszel el? Mert majd ki kell találni valami mesét, meg minden… - kezdett szervezkedni Kristóf.
-       Nem  - rázta meg a fejét a lány. – Félre értetek. Nem egy kis időre megyek el. Örökre – az utolsó szót csak halkan suttogta, mire a többiek döbbenten bámultak rá. Chase halványan elmosolyodott, majd megszólalt.
-       Mikor indulunk? – kérdezte, mire Sorneth a földről végre felkapta a pillantását, és csodálkozva rá nézett.
-       Velem akarsz jönni? Te normális vagy? Nem erről szó sem lehet! – Sorneth először csodálkozott, majd kiakadt. Hirtelen elmosolyodott, mert végig gondolta. A fiú helyette döntött. Nem azt kérdezte, hogy jöhete, hanem azt, hogy mikor. Ő már döntött, és ezt a lány már nem tudja meggátolni. – Most.
-       Rendben – bólintott a fiú. – Haza ugorhatok pár cuccomért?
-       Lényegtelen. Nem lesz rá szükséged. Pentrasba megyünk. Haza megyünk. De előbb még meglátogatjuk a Tanácsot Romániában – mosolyodott el a lány. – Van egy kis elintézendő ügyünk, és talán ott maradunk pár hónapot, aztán majd ahogy alakul – ismertette a lány a tervet, majd megölelte barátnőit, akik visszafojtott könnyekkel nézték őket.
-       Ugye, nem tudunk meggyőzni arról, hogy maradjatok? – suttogta Tiffany, miközben szorosan megölelte a lányt.
-       Nem – válaszolt a lány. Majd Kristófot és Troyt is megölelte.
-       Jó útat! – suttogta Troy, majd a lányra mosolygott.
-       Köszi – Sophia tovább ment Nickhez. Tőle lesz a legfájdalmasabb a búcsú, mivel Chase után, ő volt a legjobb barátja.
-       Vigyázz magadra, és ha bármire szükséged van hívj! És azért néha látogass meg! – mosolygott rá a fiú, miközben szorosan megölelte a lányt. Sophia a nyakába fúrta az arcát, és egy percig így álltak, majd a lány eltolta magától, és miután mégegyszer rámosolygott megfordult, és Chasehez lépett. Utoljára hátrafordult, majd meghajolt az őket figyelők előtt. Nem volt egy mély meghajlás, éppen csak megdöntötte a törzsét, de ez is kifejezte a tiszteletét a barátai előtt.
-       Az Ősök legyenek veletek, s Sors formázza életetek! – mondta Sophia, mire a többiek is meghajoltak, majd elismételték a lány szavait. Végül Sorneth mosolyogva megfordult, megfogta a rá váró Chase kezét, és együtt eltűntek az erdőben. Pár perc múlva egy tisztásról hangos zsibongással felröppentek a madarak, majd őket egy tűzcsóva követte. Végül egy kecses, hosszú nyakú, hatalmas fekete sárkány is felröppent az égbe, majd pár szárnycsapás után a felhők fölé emelkedett és eltűnt az őt néző szemei elől.

Chase nem tudta,  hogy mit akar most a lány tenni, de megbízott döntéseiben. Igazából már annak nagyon örült, hogy Sophia megengedte, hogy vele menjen. Nem hitte volna, hogy bele megy, de egy próbálkozást megért, főleg így, hogy mégis vele tarthat.
-       Igazad volt! – szólalt meg Sophia pár pillanat múlva.
-       Mi?
-       Tényleg vissza kell menjünk. Nálad nincsenek fontos iratok, anyudnak szólnod kell, és nem ártana pár ruhát is elhoni – magyarázta a lány egy halvány mosollyal az arcán. Egy lépéssel közelebb lépett a fiúhoz, majd utolsó mondatát annak a fülébe suttogta. – És itt az ideje, hogy ülj a hátamon! – További pár perc múlva kiértek egy hatalmas tisztásra. Sophia megállt, majd besétált a közepére. Leguggolt, majd koncentrált.  Elképzelte maga előtt Sárkányvárt, ahogy körülötte a társai lebegnek. A Fővárosba vezető darabokbaan álló hídat. A Vár mellett lévő hatalmas vízesést, és a vár körül magasodó hegyeket. Majd a tarka sárkányok között a hatalmas, kecsesen repülő, tiszteletet parancsoló fekete sárkányt. Saját magát. Már érezte, hogy közeledik az átváltozás. A hátából a bőrt átszakítva kitüremkedtek óriási fekete szárnyai, amik most kétszer akkorák voltak, mint a harcos alakjában, majd a hátán lévő fekete tüskék szakították át a bőrét. A folyamat fájdalmasnak tűnt, de ő csak kellemes bizsergést érzett. Örült, hogy újra felveheti eredeti alakját. Az arca megnyúlt, a szeme vörös lett, a pupillája összeszűkűlt, hüllő szerű lett, a fehérje is vörös lett. A teste, a végtagjai is megnagyobbodtak, a karmai is óriásira nőttek, majd feketék lettek. A bőre elkezdett keményedni, majd pikkelyesedni. Végül a halandó bőrt szétfeszítve kirobbant belőle egy hatalmas sárkány.
Azon a helyen ahol Sophia guggolt, most Chase számára csak a legendákból ismert lény állt. Igaz látta a folyamatot, de nehezen tudta elhinni, hogy ez a lény a társa lenne, egészen addig, míg a sárkány felé nem fordította a fejét. Chase végignézett az előtte álló lényen. Hatalmas, minimum 20 m magas, 30 m hosszú lény volt. Kecses nyakkal, aminek a végén egy hosszúkás alakú, de arányos fej ült. A sárkány gerince mentén, a testéből hatalmas tüskék álltak ki, egészen a hosszú farka végéig. A szárny pedig így félig összezárva is hatalmas volt. Kitárva lehetett akár 40 m is. Chase most jött rá, hogy a lány hátán lévő tetoválás a saját szárnyát ábrázolta. Chase végre a sárkány szemébe nézett. A pupillája szűk volt, hüllő szerű, de a szivárványhártyja színe megfogta. A pupilla körül vörös volt, mint mindig, mikor a lányt nagyon kihozzák a sodrából, de a széle zöld, a megszokott mélyzöld színű volt, vagyis a hártya különleges vörös és zöld keveréke volt. De gyönyörű. A sárkány felemelte óriási mancsait, majd közelebb lépet a fiúhoz. A fejét előretolta közvetlen közel a fiú arcához, majd beleszippantott a levegőbe. Valószínüleg nem ismerte egyből fel a társát, és ezért őt szimatolta meg. Mikor felismerte Chase illatát a szemében egy szikra lobbant, és az orrát a fiú nyakához nyomta, aki a nedves, puha érintéstől felnevetett, és gyengéden eltolta a nyakától a sárkány fejét, mire Sorneth a kezét nézte ki magának, és az orrát a tenyerébe nyomta. Annyira hatalmas, félelmetes, de mégis aranyos és szeretetreméltó volt, hogy Chasenek ellágyult a szíve, és megtelt szerettel.
-       Szia! - szólalt meg egy hang a fejében, mire hirtelen megugrott. A hang hasonlított Sophia hangjára, de annál mélyebb volt, és eltűnt belőle az alig észrevehető rekedtség. A sárkány a fiú mozdulatára nevető hangot adott ki, és a kinyított szájából kilógott hatalmas, rózsaszín villás végű nyelve. -  Megijedtél! Bocsi. - A lány bocsánatot kért, de érezni lehetett, hogy nem gondolja komolyan.
-       Tudsz olvasni a gondolataimban? – kérdezte akadozó nyelvvel a fiú.
-       Nem – válaszolta egyszerűen. – Vagyis csak akkor ha engeded! - javította ki magát a lány, majd az égre nézett. – Ülj fel a hátamra! Indulunk! – mondta, és egy kicsit megfordult, majd kinyújtotta az egyik lábát, hogy segítsen a fiúnak felülni a hátára. Mikor Chase már biztosan ült, megkapaszkodott az előtte lévő hatalmas és éles tüskében, majd behunyta a szemét. Álmámban sem gondolta volna, hogy ez megtörténhet. Sorneth az ég felé nyújtotta a nyakát, majd kilőtt egy tűzgolyót. Kitárta hatalmas szárnyait, majd próbából csapott vele egy kettőt, utána megfeszítette lábaiban az izmokat és ellökte magát a földtől, de ahelyett, hogy visszaestek volna a sárkánylány pár erős szárnycsapással a levegőbe emelte a testüket. Kinyújtott nyakkal és egyenes farokkal repült fölfelé a felhők felé. Mikor már az emberek látómezeje fölé ért lassított a tempón, majd a légáramlatokat meglovagolva haladt előre. Chase kinyitotta a szemét, majd körülnézet a sszámára új világban.
-       Wáo! – csak ennyit tudott mondani mikor lenézett és meglátta maga alatt az egész életében neki otthont adó tájat. A folyók ezüstösen csillogtak, az erdők zöld foltok voltak, a házak pedig még apróbnak tűntek, mint amilyenek voltak. – Ez gyönyörű! – suttogta.
-       Tudom – mondta Sorenth. – A fellegek felett minden sokkal szebb és egyszerűbb – mondta, de ezúttal nem gondolatban, hanem hangosan. Hangja sokkal mélyebb volt, mint mikor gondolatban szólalt meg, sokkal zengőbb, mélyről jővőbb, bölcsebb. És most kicsendült belőle az a csepp rekedtség, amit a fiú imádott benne.
-       Te tudsz beszélni? – kérdezte csodálkozva a fiú. A lány megint azt a furcsa nevető hangot adta ki, majd a nyakát, és a fejét hátrafordítva nézett a fiúra.
-       Igen tudok, csak nem szeretek – válaszolta a lány, majd újra előrefordult. A következő pillanatban pedig lebukott a felhők alá és gyorsan ereszkedni kezdett. Chase egy pillanatra megijedt, majd megnyugodott, mivel tudta, hogy a lánynak van ebben némi tapasztalata. Sophia a földhöz közeledve lelassította az ereszkedést, majd a talpa lágyan földet ért. – Leszállhatsz, megérkeztünk! – mondta Sophia visszaváltva a gondolatban társalgásra. A fiú gyorsan lekászálódott a sárkány hátáról, majd figyelte annak visszaváltozást. Kevésbé tűnt rémisztőnek, mint a átváltozás.
-       Rendben vagy? – lépett a fiú mellé a lány. Chase lenézett a lány zöld szemébe, és halványan elmosolyodott. Tudta, hogy miért kérdezi a lány. Félt, hogy elijeszti maga mellől, de őt baltával sem lehetne elkergetni mellőle.
-       Annyira nehéz elhinni, hogy az a nagy monstrum is te vagy – mondta a fiú, majd lehajolt a lány ajkaihoz. – De úgy is gyönyörű vagy, és az én Sophiám – suttogta, mire Sorneth is elmosolyodott.
-       Soha nem szokod meg a rendes nevem? - kérdezte, ő is lehalkítva a hangját.
-       Nem. Te nekem mindig Sophia maradsz – mondta, majd végre megcsókolta a lányt. Sophia a fiú mellkasára dőlt, karjaival átölelte Chase nyakát, majd lábujjhegyre állt, hogy jobban elérhesse társa ajkait.

Sophia tudta, hogy gyorsan kell csomagolni. Rossz előérzete volt, de nem tudta mitől. Így minél hamarabb el akarta hagyni a házat, hisz a levegőben, vagy akár az erdőben is biztonságban érezte magát, mert tudta, hogy a természet vigyázz rá. Chase a fürdőben volt, éppen tusolt. Sophia úgy gondolta előbb a társa cuccait szedi össze, mivel a sajátját hamar tudja pótolni. Kinyitotta a fiú szekrényét, és a ruháit összevissza, de mégis rendezetten hajigálta be egy hatalmas táskába. A táska a beledobált dolgokhoz képest túl kicsi volt. Egy fekete válltáska volt az amibe a lány bepakolta a szükséges dolgait. Először a varázskönyveket, és az ehhez hasonlatos kódexeket, lexikonokat, pergameneket, majd a fiú cuccait. Derékig be volt hajolva a szekrénybe, mikor meghallotta a fürdő ajtó nyitódását.
Chase mikor kilépett a fürdőből, egy kiadós tusolás után, hirtelen nem találta a szobában a lányt. Majd jobban megnézte a szekrényben eltűnő mozgó halmat, és rájött, hogy az bizony Sophia. Saját maga számára halk, de a lány számára mégis halható léptekkel mögé osont, és átölelte a társa derekát. Sophia összerezzent a hirtelen érintéstől, majd felegyenesedett és a fiú mellkasához simult. Percekig hallgatta Chase nyugodt szívdobogását. Úgy érezte, hogy itt békére és boldogságra talált, de a szíve mélyén tudta, hogy ez nem fog sokáig tartani.  
-       Jól vagy? – kérdi tőle halkan a fiú, majd gyengéden belecsókolt a lány dús hajába.
-       Reméljük – mosolyodott el halványan Sophia, majd újra eltűnt a szekrényben. – Megvan! – kiáltott fel egy fél perc eltetltével, és maga után egy gitártokot húzva újra kibújt a szekrényből.
-       Nem is tudtam, hogy tudsz gitározni – jegyezte meg Chase.
-       Ebben nem is gitár van! – mosolyodott el Sophia sejtelmesen, majd kinyitotta a hatalmas tokot. – De amúgy tudok! – A gitártok teli volt fegyverekkel. Egy kard, egy íj, és rengeteg tőr. Volt dobotőr, dobócsillag, rendes egyenes pengéjű tőr, enyhén ívelt, díszes, és egyélű tőrök is voltak a tokban.
-       Huh – szuszantott a fiú. Ez aztán a fegyver arzenál! – nevetett fel Chase, majd jobban szemügyre vette a fegyvereket. – Nincs pisztoly, pedig azt még ekezelni is tudom – mondta tárgyilagosan, mire a lány elmosolyodott.
-       Honnan veszed, hogy nincs? – kérdezte, majd kinyitotta a tok tetejébe rejtett titkos sebet. És kivett belőle egy pisztolyt. Majd még egyet. Chase ámulva kezébe vette a fegyvereket, majd jobban szemügyre vette. Tökéletes technika, tökéletes vonalak és hangtompító, de nem kapott hozzá golyót.
-       Töltény? – kérdezett rá végül. Sophia úgy nézett rá, mintha megőrült volna. – Most mi van?
-       Chase, nálunk nincs olyan hogy töltény, vagy nyíl, vagy ehhez hasonló semmiségek. Ezt mind mi, vagy a fegyverbe rejtett varázs hozza létre az akaratunknak megfelelően – magyarázta neki türelmesen, és az arcán egy halvány mosoly játszott.
-       Értem – bólintott Chase, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkapta a lány csuklóját, majd gyorsan magához húzta. Egy pillanatra a lány szemébe nézett, majd egy gyors csókot akart adni lánynak. De a végkimenetel nem az lett, amire számított.
Pár perc múlva Sophia és Chase már az ágyon feküdt egymást csókolva és simogatva. Mindketten teljesen átadták magukat a testüket fellobantó vágynak, így kerülhettek ők az ágyra a nehéz táska pedig a földre. Végül kettejük közül Chase volt az erősebb, mivel neki sikerült hosszabb időre megszakítania a csókot. Homlokát a lányénak támaszotta, és úgy helyezkedett, hogy ne nehezedjen rá teljesen Soph törékenynek tűnő testére. Chase kinyította a szemét, majd megkereste a lány tekintetét is.
-       Ha így fojtatjuk, akkor egyhamar nem fogunk elindulni – suttogta kéjtől rekedt hangon. Sophia reagálásként végigsimított a fiú gerincén. Chase megremegett a gyengéd érintéstől.
-       Indulnunk kellene. Nem tudom, meddig bírom a repülést. Elszoktam tőle. De most még ne. Egy kicsit élvezzük a nyugalmat – suttogta, majd megcsókolta a társát.
-       Rendben – válaszolta Chase, miután szabad lett az ajka. Majd legördült a lányról, és a hátára fordult. Ezután Sophián volt a helyezkedés sora. A fejét a fiú mellkasára tette, pont úgy hogy hallhassa annak megnyugtató szívverését. A bal kezét Chase kezére simította, aki összefűzte az ujjaikat, míg a jobb kezével apró köröket rajzolgatott a fiú meztelen hasára.
-       Szerettem itt lenni – szólalt meg hirtelen a lány megtörve a pár perces csendet.
-       Tudom – mosolygott a fiú.
-       Mégis örülök, hogy elmehetek.
-       Tudom.
-       Már elegem van a Joseph családból, és egy kicsit honvágyam is van.
-       Sejtettem.
-       Túl jól ismersz – mondta Soph vádló hangon, de igazából örült annak, hogy a fiú ennyire közel került hozzá. A következő pár perc megint csendben telt. De ezt a csendet Chase törte meg.
-       Mesélsz nekem Sárkányföldről? – kérte meg a lányt, aki felnézett a szemébe.
-       Tényleg kíváncsi vagy rá? – kutatta tovább a nyílt és barátságos arcot.
-       Igen.
-       Hát jó! – sóhajtott egy nagyot. Szívét melegség töltötte meg a tudattól, hogy a társát érdekli a népe, és az otthona.  Majd vett egy nagy levegőt, mert tudta ez sokáig fog tartani. Végül belekezdett. 

2012. július 9., hétfő

Team Bones!

Sziasztok :D Újra jelentkezek, most egy kicsit más jellegű dologgal. :DD Egyik ismerősöm megversenyezteti kedvenc karaktereinket, az év álompasija címért. Gondoltam beszállok. :DD Gondban voltam, hisz  rengeteg kedvencem volt itt, de sikerült döntenem, ez a szépfiú a második kedvencem (az első Jeannie Frost féle Vlad Tepes). Vagyis Bones.

Bones

Innen ismerheted: Jeaniene Frost: Cat & Bones Vámpírvadász sorozat
Először feltűnt: Félúton a sírhoz

Természetfeletti státusza: Mester vámpír

Kampányának vezére: FFG &Timus @ FFG Book

Miért szavazzatok Bonesra?
Ez egyszerű: ő a tökéletes jelölt.

Tudjátok, ki is ő valójában?
Teljes nevén III. Crispin Phillip Arthur Russell, röviden Bones. 1766 november 20 óta tudhatjuk a világon, és 1790 -ben, 24 évesen változtatta át vámpírrá Ian valahol Ausztráliában, meglehetősen távol Angliától, ahol Bones valójában született.

Bones ezer arcú: a nők egy érzelmes, erős szépfiút, a férfiak konkurenciát látnak benne.

Mikor először találkozik Cattel, ő így jellemzi a Félúton a sírhoz részben:
" A fények és árnyak közt egy előrehajló férfi feje búbját láttam. A haja szinte hófehér volt a villódzásban, de a bőre ránctalan. A mélyedések és körvonalak arcvonásokká álltak össze, amikor felpillantott és észrevette, hogy nézem. A szemöldöke határozottan sötétebb volt világosszőkének tűnő hajánál. A szeme is sötét volt, túl sötét ahhoz, hogy láthassam a színét. Pofacsontját mintha márványból metszették volna, és inge hasítékából makulátlan gyémántszín bőr kandikált elő."

Noha nem csillog a napfényben, emberek vérét issza, mert Bones egy vérbeli vámpír, akin meglátszik az idő nyoma: méghozzá a bölcsességében, az átgondoltságában és a megfontolt, precíz lépéseiben - egy szalmaszálat sem tesz keresztbe megfontolás nélkül. Mondanunk se kell, a lány nem rajong túlzottan a vámpírokért, így Bones sem a szíve csücske, viszont nekünk nagyon is azzá vált.

Bones ért a nők, és úgy általánosságban az emberek nyelvén, ezért töri meg Cat ellenállását is, és végül igazi férfiként elrabolja a lány szívét/lelkét/testét, mint már korábban oly sok lányét, amiből látszik, hogy valódi férfi.

Csípős nyelvű, szarkasztikus, és magabiztos személyiség, aki nem bírta Síri csendben megállni, hogy ne védje meg Catet, mikor Vlad Tepes, Bram Stoker legendás vámpírja verbálisan inzultálta volna a lányt:

"- Bones, lehet, hogy inkább egy szelíd kis konyhatündért kellett volna elvenned!
- Dugulj el, nem vagyok kíváncsi a poénjaidra - csattant fel Bones. - Beszélgess inkább egy íróval, aki népszerűbb színben tüntethet fel.
- Mi van, Anne Rice nem hívott vissza, haver?"

És nem csak Vladtól, de  minden más rossztól védelmezi azt, akit szeret, mert a keménynek tűnő gránitszív mögött egy érző lélek lapul.

És ahogy Jeaniene Frost írta a Karó és sírhant című könyvében:
"Mindannyiunknak meg kell hozni olyan döntéseket, amelyekkel együtt élünk."

Hozzatok jó döntést, és szavazzatok Bonesra!

És van még valami, amiért érdemes Bonesra szavazni: amennyiben Bones nyer a játék legvégén, akkor azok között, akik rá voksoltak kisorsolunk egy Once Burned példányt.

Szavazzatok, és nézzetek körül, hátha a ti kedvencetek is ott lesz: http://konyvekhaboruja.blogspot.hu/2012/07/konyves-alompasik-parbaja-2012-iii_6832.html
Puszi :DD

2012. június 29., péntek

6. fejezet - Hitves

Sziasztok. Mivel jövő héten valószínűleg nem tudnám hozni az új fejezetet ezért most hozom, tudom hogy lehet időzíteni de így egyszerűbb. Na még pár dolog előzetesben pár dolgot. A fejezet eső fele érzelgősebb romantikusabb a közepén pár sor egy kicsit idilles jellegű a végén pedig jön a megszokott bonyodalom. Most a szokásomtól eltérően van egy nagyon kicsike függővég jellege, ezért bocsánat de így egyszerűbb volt. Na jó befogtam Jó olvasást és véleményeket szívesen fogadok :P :DD





Hitves


Sophia az elmúlt egy hetet külsőleg kómában töltötte, míg ő maga inkább azt mondta volna, hogy élet és halál között a lebegett, de az okára nem tudott rájönni. Lehet, hogy a lélekvándorlás miatt, vagy lehet, hogy valamilyen méreg került a szervezetébe. Mindenesetre ő nem tudott rájönni a „halál” okára. Így a magyarázkodás  találgatásba fulladt. De ez az időszak jó volt egyvalamire. Arra, hogy Sophia tisztázza magában az érzéseit. Rájött, hogy nem akar innen elmenni. De nem azért mert szeretné ezt a rühes várost, vagy, mert a Josephéket megszerette volna. Nem. Hanem a barátai, és főleg Chase miatt. Nem szeretné őket itt hagyni, maga után fájdalmat hinteni, és örökre búcsút venni, és önző is. Nem szeretne újra egyedül lenni, megszerette, hogy van, akire támaszkodnia.
De leginkább Chase miatt. Első pillantásra egy nagymenő srácnak tűnt, de a szíve tiszta és nemes. Több rejtőzik benne, mint amit a többiek észrevesznek. Még nagy dolgokat kell véghezvinnie. Lehet, hogy itt a Valóság világágban, de lehet, hogy a Varázslat világában teljesedik csak be a sorsa, lehet, hogy az oldalán és lehet, hogy egyedül lesz. Ezt csak a sors döntheti el, és a döntésekbe nekik nincs beleszólásuk. Sophia nagyon reméli, hogy még egy ideig a fiú mellett maradhat, hisz még csak most találta meg új lovasát, és nem akarta őt egyből elveszíteni, mert ha most elvállnak, akkor bizonyos, hogy soha többet nem fognak találkozni. De ennél hatalmasabb, hogy a lány kezd a fiúra hitveseként is gondolni. Többször eljátszadozott a gondolattal, a lábadozása alatt, hogy mi lenne ha Chaset hitveséül fogadná, a többiek mit szólnának hozzá. Végül arra jutott, hogy semmi értelme ezen gondolkodni, mert még esély sincs arra, hogy ők ilyen értelemben, a valóságban is egy pár legyenek. De ezek után mindig újra s újra a gondolatai közé merészkedik ez a furcsa vágy, és nem hagyja a lányt nyugton pihenni, pedig már ráférne egy kiadós pihenés.
A lány az oldalára fordult, így tekintete pont a gondolatait lefoglaló fiú arcélére siklott. Sokáig szemlélte a gyönyörű arcot, majd elkönyvelte, hogy nagyon jóképű, és tényleg illene hozzá. Sok tekintetben kiegészítik egymást. Például a lány alacsonyságához jól mutat a fiú középmagas termete. És Sophia hallgatagságát, és hidegségét ellensúlyozza a fiú vidámsága, és egyfolytában járó szája. A fiú meggondolatlanságát, és hirtelen haragú természetét, pedig a lány nyugodtsága, és meggondoltsága. Annyira különböznek egymástól, de mégis hasonlítanak, és rengeteg közös van bennük, és talán ez tartja őket a leginkább össze.
-       Régóta ébren vagy? – kérdezte a felnyíló zöld tekintet gazdája.
-       Igen – válaszolta halkan a lány, miközben kinyújtotta a kezét, és végigsimította a fiú arcát. Mikor felébredt meg mert volna rá esküdni, hogy Chase éveket öregedett, míg ő nem volt magánál. De mióta jól van, és beköltözött a szobájába az arcvonásai teljesen ellazultak, és újra felöltötték kisfiús létüket, ne nem mintha Chase arca kisfiús lett volna, vagyis csak ha olyan szögből nézzük. Chase belesimította arcát a tenyerébe, majd ránézett csillogó smaragdzöld tekintetével.
-       Jól vagy? – kérdezte a fiú
-       Igen, csak… - csak reménytelenül beléd szerettem, elfáradtam, és pihenésre an szükségem, és visszavágyok a fajtámhoz, a birodalmamba. Mióta sok ezer évvel ezelőtt elhagyta Pentrast és a népét fáj a szíve. Belé volt nevelve, hogy a népének sorsa mindennél fontosabb, és soha sem adhatja fel. Apja tanította őt gyermekkora óta, ő nevelte fel, mert anyja nagyon hamar eltávolodott tőle. Jó uralkodó vált volna belőle, hűséges hitves, becsületes királynő, és bölcs hadvezér. De nem ez nem történt meg, mivel ő a fiatal fejével elmenekült az akadályok elől.
Chase rögtön rájött a hangjából és elkomoruló arckifejezéséből, hogy valami bántja a lányt, így rögtön rá is kérdezett:
-         Minden rendben? - kérdezte, és közben fürkész tekintetével az arcát tanulmányozta. Érezte, hogy a lánnyal valami nincs rendben, de nem tudott rájönni, hogy mi. Sejtette, hogy ellentétes érzelmek dúlnak benne, de nem tudta miért, és a múltját sem ismerte.
Sorneth nem tudta, hogy mit válaszoljon. Elmondhatná az igazat, hisz biztos benne, hogy a fiú megértené és nem itélné el, de félt. Félt, hogy kihúzza belőle, hogy honvágy van, vagy, hogy többet érezz iránta, mint ami illő lenne. Végül úgy döntött nem mondja el. Általában nem esett nehezére a hazudás, de most mégis fájt a szíve, hogy nem mondhatja el az igazságot a társának.
-         Nem – mondta végül. Agya úgy döntött, hogy nem mondja el az igazat, de a szíve hozta meg a helyesebb döntést, mint mindig, mert ha érzelmekről van szó, szíve mindig jobban fönt, mint akarata.
-         Mi a baj? Mi történt? – kérdezte Chase, és a hangából kicsendült az aggodalom, és a félsz, hogy elveszítheti Sophiát.
-       Fáradt vagyok – mondta egy nagy sóhaj után a lány, miközben ő is a fiúra emelte sötétzöld pillantását. Végül mégis az igazságnál marad.
Chase nem tudott erre mit reagálni.
-       Nagyon fáradt vagyok, és nem tudom kipihenni magam. Nem tudok megnyugodni. Pedig annyira szeretnék. Elfojtom magamban, gúzsba kötöm, de ott van és szenvedek tőle. Nem tudok mit csinálni vele, mindig előtör és egyre erősebb s erősebb – fakadt ki végül Sophia, és már nem tudta tovább magába fojtani az érzéseit. Azok áttörték a gátat és menthetetlenül és pusztítón ömlöttek ki belőle. Nem tudott már mit csinálni. Már nem volt elég erős ahhoz, hogy újraépítse a gátat. De talán már nem is akarta igazán.
A fiú egy pillanatig csodálkozva nézte a lányt. Mindenre számított, csak egy ilyen mértékű kiborulásra nem. Egy kicsit furcsa volt látni, hogy az eddig érzelmeit elrejtő lányban ennyi minden kavarog, és a tudat, hogy ezt mind magában tartotta, és nem osztotta meg senkivel. Mindennel egyedül nézett szembe. Mérhetetlen csodálat, tisztelet, büszkeség és szeretet kavargott benne. Igen szeretet. Most már magának is bátran bemeri vallani, és ha kell világgá is kürtölni, hogy szereti ezt a lányt. Teljes szívéből, olyannak amilyen. Kinyújtotta a kezét, és lágyan letörölte a gyönyörű arcon végigfolyó ezüstszín könnyeket. Sorneth ráemelte a könnytől, és az érzelmektől csillogó zöld tekintetét, majd egy hirtelen mozdulattal közelebb húzódott Chasehez, és ajkát az övére nyomta.
Chase ledöbbent és az első pillanatban nem is tudott reagálni, majd észhez tért, és ugyanolyan szenvedéllyel csókolta a lányt, ahogyan ő csókolt. Kezeit a rajta támaszkodó lány derekára futotta, majd közelebb húzta magához, és a következő pillanatban átfordultak, és a fiú került felülre. De ő egy percre sem engedte volna el a lányt, aki a nyakába csimpaszkodott és szorosan hozzá simult. Ez volt első igazi, nem ál, érzelem nélküli csókjuk. És jó volt, elképesztő. Egy pillanatra megszűnt körülöttük a világ, csak egymást érezték, és a körülöttük pattogó szikrákat.
Sophia törte meg a csókot, de csak a levegőhiány miatt. Mindketten gyorsan kapkodták a levegőt, és a szívük is hevesen, egy gyors ütemre vert. A lány nem tudta miért tette, de nem bánta meg. Jó volt, nagyon. Már régóta szerette volna megtenni, de mindig félt attól, hogy társa mit reagálna.
A két zöld pillantás egyszerre nyílt fel, és találkozott össze. Mindkettő csillogót. Vágytól, szenvedélytől és szerelemtől.
-       Már azóta szeretnék így fölötted lenni, mióta az első napodon megláttalak – törte meg végül a csendet Chase, mire mindketten felnevettek. A fiú legördült a lányról, majd az oldalára fordult, és szorosan magához húzta a mellette fekvő törékeny testet.
-       Oh, és mi mindent szeretnél még? – incselkedett a lány. A hangjából kihallatszódott a vidámság, és az arcán játszó mosoly, mire Chase is elmosolyodott.
-       Elég sok minden fordult már meg a fejemben – nevetett fel a fiú, miközben végig simított a lány oldalán, majd elkomolyodott.
-       Mi volt a baj? – kérdezett rá végül. Mert mindez szép és jó, de még mindig nem jött rá, hogy a lánynak mi baja volt. A lány teste megmerevedett a szorításban, majd megfordult, és addig fészkelődött, míg Chase szemébe nézett.
-       Ez – mondta. – Nem szeretem, ha vannak érzelmeim. Zavarnak és gyengítnek. És mostanában egyre több érzésem van, ami zavar – magyarázta halkan a lány, és lesütötte a szemét.
-       De miért baj hogy vannak érzéseid? Azok nem bántanak, csak kavarognak benned – csodálkozott Chase.
-       Nem ismered a múltam ehhez eléggé. Mások az én helyemben a halált választották volna. Talán nekem is azt kellett volna, de nem ezt csináltam, mert ahhoz túl makacs és büszke voltam.
-       Sorneth? – nézett rá csodálkozva Chase. Sophia pedig hirtelen ráemelte a tekintetét. Mióta megmondta neki az igazi nevét, most először hívta így.
-       Miért hívtál így? – kérdezte akadozó nyelvvel a lány.
-       Mert eddig úgy viselkedtél, mint az a lány, akit megismert, az a lány akit Sophiaként ismertem, így furcsa volt máshogy hívni téged. De most… most valahogy más vagy. Mintha tényleg több lennél annál a lánynál. Nem tudom megmagyarázni, de most jöttem rá, hogy te már nem csak Sophia vagy. Azzal, hogy elmondtad nekem a kiléted, beavattál a titkodba, megnyíltál előttem, már talál hozzád a Sorneth név.
-       Értem – sóhajtotta halkan, majd addig fészkelődött, míg a fiúhoz nem tudott bújni, és az arcát belefúrta a nyakába. – Jó illatod van, megnyugtató – mosolygott a lány, majd behunyták a szemüket és elmerültek az álmok végeláthatatlan tengerében. De tudták, hogy ez a beszélgetés még nincs köztük lezárva, és ennek még lesz fojtatása. De úgy gondolták most egyszerűbb így, békésen.

Másnap kora reggel Nick kopogás nélkül lépett be a két „fiatal” szobájába, majd torok köszörülve hátat fordított az ágyban összegabalyodott végtagokkal lustálkodó párosnak.
-       Gyerekek, legyetek már tekintettel azokra, akiknek jelenleg nincsen kapcsolata – nevetett fel Nick, mire Sorneth összeszedte magát, és felnézett az ajtóban álló fiúra. Mondjuk Nicknek sem lehettek problémái a csajokkal, mivel magas volt, fekete hajú, ragyogó kék tekintetű és nagyon jóképű. Sophia már többször észrevette, hogy a suliba járó lányok gyakran sóhajtva utána fordulnak, de Nicknek egyik sem keltette fel a figyelmét. Nem, baj, majd egyszer ő is megtalálja az igazait. Hosszú élet áll még előtte, ebben a testben.
-       Mit akarsz Nick? – kérdezte morgolódva Chase, de Sorneth már kipattant az ágyból és belépett a fürdőbe, hogy felfrissítse magát, és, hogy normálisan felöltözzön. Pár perc múlva teljes pompájában kilépett az ajtón, majd a fürdőt átengedte Chasenek, aki mikor elment mellette, lehelt egy futó csókot a homlokára és megjegyezte, hogy jól néz ki. A lány csodálkozva nézett utána, nem értette, hogy mire értette a fiú, majd Nickre nézett.
-       Tényleg jól nézel ki – vonta meg a fiú a közeli fotelban ülve. Sophia végignézett magán, majd rájött, hogy miért nézte meg a két fiú ennyire. Egy fehér alapon színes virágos miniszoknyát, sötétbarna térdig érő legginget, fehér pánt nélküli felsőt és fehér balerina cipőt viselt. Barna haja laza hullámokban omlott a hátára és frufruja, mint mindig most is keretet adott az arcának. Mivel a szemhéján a fekete színezés a napokban teljesen eltűnt tudott sminkelni, így felkent egy halványpirosas csillogó színű festéket és egy kevés szempillaspirált is használt, amitől a szempillái még feketébben, még dúsabban és még hosszabban adtak keretet a zölden izzó szemének, és végül a szájára halványan fénylő alig észrevehető szájfényt kent. Ettől a visszafogottságtól, a színektől, az arcán lévő boldogságtól, és mosolytól és a gyönyörűségtől tűnt olyan szépnek ma reggel.
-       Indulhatunk? – kérdezte Sorneth. Közösen úgy beszélték meg, hogy három hét lógás után, már épp ideje lenne, nekik is suliba menniük. Az osztályban már kezdtek olyanokat pletykálni, hogy elszöktek, vagy Las Vegasba mentek titokban összeházasodni, és ehhez hasonlatos érdekes dolgokat találtak ki. Így, hogy vége legyen a pletykálásnak úgy döntöttek suliba mennek. És egyikük sem viselt semmilyen jegygyűrűre emlékeztető dolgot. Sőt, Sophia, még az arany pecsételő gyűrűjét is levette, nehogy téves következtetéseket vonjanak le.
-       Igen – lépett ki Chase is a fürdőből. Egy egyszerű halványkék koptatott farmer, egy fehér felső, és egy laza, kék, kockás ing. A szőke szanaszét álló hajában még csillogott egy-két kósza vízcsepp, de az arcán ott ült egy hatalmas, boldog, és talán levakarhatatlan vigyor. Chase átölelte a lány derekát, majd poénkodva mentek le a lépcsőn és pattantak be Nick fekete BMW-jébe, ami ott parkolt a ház előtt. Közös megegyezés alapján ő vitte ma őket suliba. A parkolóban az egész banda ott várta őket, majd mikor a lány kipattant a kocsiból egy Tiffany ugrott a nyakába.
-       Hol voltál három hétig, drága? – kérdezte a könnyeivel küszködve a lány. Sorneth csak ekkor döbbent rá, hogy a többiek nem tudnak semmit az eddig történt dolgokról. Nick és Troy volt az egyetlen, akik meglátogatták. Na persze! Ez jellemző! Rám hagyják a dolgok nehezebb felét… Azt mondani, hogy nem tudják, mi van velünk, sokkal egyszerűbb, mint kitalálni egy sztorit arról, hogy hova tűntünk. Zsörtölődött magában a lány, majd üdvözölte a többieket is, akik alig várták, hogy megölelhessék a lányt és kifaggassák az elmúlt három hét történéséről.
-       És valaki elmondaná, hogy hová tűntetek el három hétig egy szó nélkül? – vonta kérdőre őket Aby.
-       Hát… - kezdte el a ködösítést Chase, majd könyörgően Sophiára nézett, aki egy nagyot sóhajtott, majd elkezdett beszélni. Össze-vissza mondott arról, hogy vidéken meghalt Chase egy nagyon távoli rokona, és a temetésére mentek. Mivel a fiú anyja nem ért rá, és ő mégsem akart egyedül menni, megkérte a lányt, hogy kísérje el. Nagyon nagy hülyeség volt, semmi értelme nem volt, de a többiek elhitték, vagy csak egyszerűen nem akartak szólni, mert rájöttek, hogy azért hazudnak, mert nem akarják, hogy tudjanak róla, így elfogadták és továbbléptek.
Mindannyian sejtették, hogy ennek a három hét „lógásnak” még meg lesznek a következményei, mind az osztályfőnök felől, mind a Josephék felől. Josephék támadtak először. A banda a megszokott helyén ült, az iskola lépcsőjén, mikor megérkezett Anthony, Zafír, Sebastian és Liza. Egyből kiszúrták a lányt és a vidáman nevető fiút, akinek Sophia az ölében ült.
-       Hol voltál három hétig? – támadta le rögtön a lányt Anthony.
-       Semmi közötök hozzá – vágott vissza flegmán a lány, mire Anthony felmérgelődött.
-       Igenis közünk van hozzá, addig, amíg nem tudsz felnőttként viselkedni, és a családunk tagja vagy.
Sophia keserűen felnevetett, majd a fájdalmat és erőt sugárzó zöld tekintetét rászegezte a vámpírra.
-        Anthony, hamarabb felnőttem, mint gondolnád. Semmit sem tudtok rólam, azt sem tudjátok, ki vagyok. Százszor idősebb vagyok nálatok, sőt a világon egyike vagyok a legidősebb lényeknek – csattant fel Sorneth. Annyira megharagudott, hogy nem tudott uralkodni az indulatai felett. Felállt Chase öléből, aki megpróbálta lenyugtatni, de Sorneth észre sem vette őt. Szeme vörösbe váltott, fogai megnyúltak és kiélesedtek, ugyanígy a karmai is. A levegő vibrált körülöttük, a dühtől, a fájdalomtól és a határtalan erőtől ami Sornethből áradt. A barátai is meghátráltak, akárhogyis tudták a haragja nem ellenük irányul. Sorneth fenyegetően közelebb lépett a Josephékhez, akik hátráltak. – Még sosem hallottál az utolsó fekete sárkányról? Még sosem hallottál a kiválasztottról, ki az eddigi legnagyobb hatalommal rendelkezik? Még sosem hallottál Pentras szökött uralkodójáról? Még sosem hallottál az Árnyról? Még sosem hallottál a Valóság világában élő bérgyilkosról, akitől mindenki retteg? Még sosem hallottál RÓLAM? – az elején halkan, fenyegetően beszélt, míg a végén már üvöltött. Most már nem is volt annyira dühös, inkább csak fájt neki a szívén ejtett seb, és ölni akart. Azt szerette volna, ha vér folyna. Kellett valami, ami lenyugtatja. Egy harc, egy feladat bármi.
-       Sophia… - szólalt meg bátortalanul Sebastian, miközben folyamatosan próbálta nyugtatni a lányt. De a hullámok még azelőtt megsemmisültek, mielőtt létrehozta volna őket. A Josephék még csak most döbbentek rá, hogy a lány mennyire erős. Eddig sosem érezték ennyire a belőle áradó hatalmat.
-       Te ne szólalj meg, Érző Ivadéka! – csattant fel Sorneth.
-       Mi van!? – csodálkozott Bastian a megszólításon. Érző Ivadéka?
-       Sorneth, nyugodj meg! – lépett a lány mögé Chase és megérintette a karját. Sorneth rászegezte vörös pillantását, majd kezdett lenyugodni. Nagyokat lélegzett, hogy beszívja a fiú illatát. Majd pár perc múlva lenyugodva, újra zöld pillantással nézte a Josephéket.
-       Tűnjetek el! – mondta fagyosan. Nekik nem kellett kétszer mondani, a következő pillanatban már az iskolában is voltak. Sophia vett egy mély levegőt, lehunyta a szemét és élvezte a haját fújó lágy szellőt. A hátánál a levegő hullámozni kezdett, majd kecsesen előbújt két fekete, karmos végű szárny a lapockájából. Sophia szorosan összehúzta maga mögött, majd kitárta őket. Még egy párszor megismételte ezt a mozdulatsort, amit a barátai ámulva néztek. A szárnya fekete volt, koromfekete így eléggé kitűntek a hegek és a szakadások az érzékeny hártyán. A balszárny végén lévő karomból pedig le volt törve egy darab. Vajon mi tehette ezt ezzel a csodálatos szárnnyal?
Sophia kinyitotta a szemét, majd megfordult és szembenézett a barátaival. Arca és tekintete semmit sem árult el, teljesen közömbös maradt. Majd vett egy nagy levegőt, és beszélni kezdett.